fekete harkály

Hazai elterjedés
A 20. század végéig a nagy kiterjedésű, természetes ál­lapotú, öreg lombos erdeink kisszámú fészkelője volt. Mára egy igen gyors expanzió hatására országosan elterjedtté vált, és a középhegységi lombos erdők mellett egy sor egyéb élőhelyen is megtalálható, mint például ártéri erdők, alföldi tölgyesek, de másodlagos élőhelyeken is előfordul, ültetvényszerű állományokban (pl. nyárasok), nagyobb kiterjedésű parkokban, temetőkben, külvárosokban. A nagy, összefüggő erdőket sem igényli. Amennyiben talál vastag, idős fákat odúja kialakításához, fragmentált erdőfoltokban is megtelepszik, lombos és tű­levelű állományokban egyaránt. A legnagyobb denzitást középhegységi bükköseinkben éri el.
Országosan elterjedt faj, elsősorban a középhegységekben, a Dunántúl domb-­ és hegyvidéki részein és a Duna–Tisza köze erdősített területein gyakori. Az elterjedési és a denzi­tási modellek is pozitív összefüggést mutatnak különböző fás és erdei élőhelyekkel (többletvízhatástól független er­dők, be nem sorolható fás szárú növényzet, gyertyános­-kocsánytalan tölgyesek, cseresek, faültetvények, vízhatás alatt álló erdők, erdeifenyvesek, bükkösök) és negatív összefüggést famentes, másodlagos élőhelyekkel (lágyszárú növényzet, szántóföldek, zöldfelületek fák nélkül).

Időbeli előfordulás
Egész évben megfigyelhető. A párba állás kora tavasszal kezdődik, ekkor a madarak aktivitása, ezért detektálhatósága lényegesen nagyobb. A tojásrakás március–május közé tehető, a fiatalok májustól júniusig repülnek ki. Az őszi diszperziós időszakban szintén nagyobb aktivitással, nagyobb területen mozognak. A sűrűségmodellezési térképek alapján télen a költési időszakban kevéssé használt területeken, így a Délnyugat-Dunántúlon és az Alföld egyes részein is jelentős számban megjelenik.

A hazai fészkelőállomány nagysága
Állományát az 1990­-es években 3–5 ezer, 1999–2002 között 5–9 ezer, 2014–2018 között a relatív állománysűrűség modell alapján 13,5–15,5 ezer párra becsülték.

Speciális rész
Elsősorban rovarevő, zömmel hangyákat, azon belül elsősorban lóhangyákat (különösen barnatorú lóhangyát) fogyaszt, lárvákat, bábokat és imágókat egyaránt. A fában élő rovarok megszerzéséért nagy, jellemzően függőlege­sen hosszúkás lyukakat váj a fák törzsébe, különösen a fe­nyőfákba. Ezek a csak a fekete harkályra jellemző vájatok mindig rostirányban haladnak, akár 50 cm hosszúak és 20 cm mélyek is lehetnek. A hamvas küllő és a zöld küllő nem képes ilyen mértékben felnyitni a fatörzset, de szívesen táplálkozik a fekete harkály által kivájt üregeknél.

Természetvédelem
Hazánkban védett, az Európai Unióban a Natura 2000 területek jelölő faja. Veszélyeztető tényezője elsősorban az idősebb erdők véghasználata és az idős, korhadó fák, valamint a holtfa eltávolítása lehet. Fontos az idős állományok arányának legalább táji szinten, hálózatban történő fenntartása. Testmérete és következésképpen odúja is lé­nyegesen nagyobb a többi harkályénál, ezért kulcsszerepe van az élő­- és szaporodóhelyül nagyobb üreget használó madár­, emlős­ és egyéb fajok számára (pl. kék galamb, csóka, seregély, egyes denevér­ és bagolyfajok, nyest és nyuszt, darazsak és méhek). A fekete harkály védelme tehát, például a számára kijelölt Natura 2000 területek háló­zatával, az erdei életközösségek jelentős részének nyújtott élőhely miatt rendkívül fontos. Minden tavasszal új odút vés, bár gyakran előfordul, hogy ugyanazt az odút hasz­nálja évről évre.

Forrás: Gorman G., Komlós M., Ónodi G. & Schmidt A. 2022. Fekete harkály. – In: Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) Magyarország madáratlasza. 2., javított és kiegészített kiadás. – Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, pp. 430–432.